Nyergestető 1996 – 2016
Amikor Székelyföldre látogatok és áthaladok Csíkkozmáson, teszek egy kitérőt a Nyerges tető felé. Mostanság szomorúan járom körbe a kopjafa erdőt, a hivalkodó faragványokat, a magamutogatást.
Pontosan húsz esztendővel ezelőtt jártam ott először. Kísérőnk mesélt az emlékműről, az itteni csatáról, amelyben valamennyi ott harcoló székely hősies küzdelemben elesett. Idézte Kányádi Sándor gyönyörű versét a helytállásról. Csendesen beszélgetve pihentünk az emlékmű tövében, nyújtóztatva tagjainkat a hosszú autózás után.
Kászonújfalu felől egy kerékpárját toló 60 év körüli ember közeledett. A kerékpár vázához egy kasza volt erősítve. Megállt velünk szemben az erdő szélen és illendően köszönt, letámasztotta kerékpárját, láthatóan nem akart beszédbe elegyedni velünk. Az erdő szélén két száraz ágat vett a kezébe, majd a zsebéből egy kis madzagot húzott elő. Gondosan összekötözte a két ágacskát, így formás kis latinkeresztet tartott a kezében. Bicskájával levágta a fölösleges lelógó madzagot és szemügyre vette alkotását, láthatóan elégedett volt vele. Ránk ügyet sem vetett, hiszen minket nem oda tartozónak könyvelhetett el. Megindult be az erdőbe, a magas fenyők közé. Kíváncsivá tett, hova viszi a keresztet? Mikor eltűnt a fák között utána indultam, nemtörődömséget színlelve. Hamarosan egy kis tisztásra ért. Ovális alakú mélyedés, peremén kis töltés, a valamikor kitermelt föld maradéka. A töltésen a hatalmas fenyők gyökerei kígyóztak. A talaj barna tűlevelekkel volt borítva, mint egy előkelő puha szőnyeg.
A mélyedés telis-tele volt kicsi ágakból összerótt keresztekkel, közöttük néhány porladó kopjafa és léckereszt. Volt közöttük egészen új és volt, amin már alig lehetett észrevenni, milyen célt szolgált valamikor. Nagyon régen járhatnak ide a helybeliek, nagyon régen építgethetik ezt a kis temetőt. Az idős székely megállt a mélyedés szélén, gondosan helyet keresett a keresztjének. Leszúrta a földbe és levette kopott kalapját. Gyér, őszülő haját meglebbentette a szél. Kezeit maga előtt összekulcsolva, félhangosan imádkozott. A „Miatyánkot” mondta szépen, tagolva. Az ima végeztével feltette a kalapját, még végigjáratta tekintetét a kis temetőn, felnézett az égbe nyúló fenyőkre, vagy talán azon is túl, az égre.
Megfordult, megszokott mozdulattal helyezte a fejére az elnyűtt kalapot és sietős léptekkel indult a kerékpárja felé. Zavartan próbáltam egy fa rejtekébe húzódni, de fölöslegesen, mert ő ügyet sem vetett rám. Más dolga volt. A társaim még mindig a helyükön ültek. A székely a kalapja széléhez emelve a kezét, mondott „adj’ Istent”. Csíkkozmás felé indult, gyalogosan, kerékpárját tolva.
Kísérőnk elmondta, hogy ide temették az elesett székelyeket, ezért ha valaki helybeli itt elmegy, mond egy imát, majd ha elporladt a korábban állított kis keresztje, újat állít. Nem magának, a hősöknek, akik 1849. augusztus 1-én vívtak itt csatát. Őrzik a mítoszt, hogy mind egy szálig elestek, példát adva a hazaszeretetből.
A történészek kikutatták már, hogy hogyan is esett az a bizonyos csata, hogy nem esett el mindenki, de ez nem is fontos. A székely jobban hisz a nagyapjától hallottakban, mint holmi könyvek által leírtakban. Jól is van ez így, mert van egy szent helyük, ahol imádkozhatnak az elesettekért és talán magukért is.
Most, ha arra járok, a húsz évvel ezelőtti intim jelenet jut az eszembe. A székelyek által őrzött kis temetőt először a széltörés pusztította el. Eltűntek a nagy fák, amelyek őrizték a 48-as székely honvédek sírhantját. Aztán a melldöngetés ragadta el tőlük. Most dugig van nagyobbnál nagyobb, hivalkodó kopjafával, mindegyikre gondosan felróva, hogy ki és mikor állította. Kell is, hogy lássa a szomszéd önkormányzat, egyesület, közjogi méltóság.
Húsz évvel ezelőtt a székely ember a hősöknek állította kis keresztjét, mert az apja, nagyapja, dédapja, ükapja, szépapja is így csinálta. Arra nem kellett felírat, azt a szívében hordozta. Most a kopjafaerdőtől és a díszkő burkolattól nincs hova tennie a kis keresztjét, de talán már nem is akarja, ez már nem az övé.
Szabó József János
