A nyergestetői ütközet, 1849. augusztus 1.
Röviden
1849. június 18–19-én az orosz–osztrák csapatoknak sikerült áttörniük a Székelyföld védvonalát jelentő kárpáti szorosokat, és megrohanták a Székelyföldet. Bem tábornok, erdélyi főparancsnok 1849 júliusában érkezett Háromszékre, hogy a Gábor Áron eleste után demoralizálódott székely haderőt újjászervezze. A lengyel főparancsnok két részre osztotta a székely csapatokat, az egyik részt Gál Sándor parancsnoksága alatt Háromszék védelmére hagyta, a másikkal pedig július 21-én Moldva felé vonult. A moldvaiakat egy kiáltványban fegyverbe szólította, hogy együttesen verjék ki az oroszokat, és a török fennhatósága alatt állítsák vissza a fejedelemségek szabadságát.
A moldvaiak felkeléséből azonban nem lett semmi, Bem visszatért Háromszékre, de katonai különítményének egy részét, nyolc gyalogos századot, egy lovas szakaszt és nyolc ágyút Tuzson János őrnagyparancsnoksága alatt Moldvábanhagyta. Tuzson azonban csak párnapot maradhatott Moldvában, mert 28-án a Török Birodalom moldvai képviselője követelte a határra való visszavonulásukat.
Tuzson nem tehetett mást, visszaindult Erdélybe. A határon átérve arról értesült, hogy Három széket az ellenség megszállta.Gál Sándor, a székely hadosztály parancsnoka július 23-án még visszaverte Clam-Gallas osztrák tábornok támadását, de a túlerő elől jobbnak látta feladni Háromszéket, és visszavonult Csíkszereda felé. TuzsontKászonújfaluban érte utol Clam-Gallas alakulata. 31-én utóvédjei megütköztek a császári felderítőkkel, aztán este azőrnagy a Nyerges tetőig vonult, hogy kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezze a zászlóalját.
Ennek köszönhetően másnap, augusztus elsején már képes volt erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák egyesített haderőt. A Clam-Gallas vezette szövetségesek mintegy 12 000 katonája állt szemben Tuzson ezerfős különítményével.
A csata augusztus 1-én kora hajnalban azzal kezdődött, hogy a kászoni úton előnyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állították meg a székely honvédek, s mintegy 7 órán át meg is tudták tartani hadállásaikat. Végül az ellenség Lázárfalva felől bekerítéssel fenyegette a Nyerges tetőt, így Tuzson őrnagy katonáival a hegyeken keresztül Tusnádra vonult vissza, ahol egyesült Gál Sándor különítményével.
A csata
A Tuzson János őrnagy által vezetett nyerges tetői csata része annak a gigászi küzdelemnek, amelyet a magyar honvédhadsereg szerte Magyarországon és Erdélyben vívott az egyesített orosz–osztrák haderő ellen. A székelység kivette részét ebből a küzdelemből, s 1849 nyarán az volt a feladata, hogy a Déli- és Keleti-Kárpátok szorosait és a Székelyföldet védje. Bár ez erőt meghaladó feladatnak bizonyult, a székely hadak bátran vállalták a harcot, de a túlerő miatt 1849. június 18–19-én az orosz–osztrák csapatoknak sikerült áttörniük a Székelyföld védvonalát jelentő kárpáti szorosokat és megrohanták Háromszéket, amelynek földje hosszú időre csatatérré változott.
A Bem tábornagy által szervezett s Gál Sándor ezredes főparancsnoksága alatt harcoló székely hadosztálynak a szülőföld védelme mellett az is feladata volt, hogy harcaival lekösse az ellenséget, amelyet Lüders orosz főparancsnok a magyarországi magyar hadak ellen szeretett volna minél hamarabb bevetni. Bem altábornagy átlátta ezt a szándékot is és megfelelő stratégiát dogozott ki az ellenség tervének megakadályozására. Ennek a stratégiának része volt egy moldvai hadjárat terve – és ezzel már elérkeztünk a nyergestetői csata közvetlen előzményéhez.
Induljunk ki abból, hogy Bem altábornagy 1849. július 22-én az Ojtozi-szorosból kiáltványt intézett Moldva lakosaihoz, ezekkel a szavakkal: „Az oroszok minden hadüzenet nélkül Magyarország területére és Erdélybe újra behatoltak. Európa hallgat ezen jogsértéshez, de a magyarok elég erősek arra, hogy ellenségüket legyőzzék” (mintha Nagy Imre miniszterelnök 1956 november elején elhangzott kiáltványát hallanók). Bem fontosnak tartotta annak hangsúlyozását is, hogy a magyar szabadságharc nemcsak az ország, hanem a szomszédos népek szabadságát is szolgálja: „Midőn /a magyarok/ az oroszokkal életre vagy halálra küzdeni kezdenek, azt akarják, hogy ezen viadal által az orosz járom alatt nyögő szomszéd országoknak is hasznot hajtsanak… Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni… keljetek fel!”
A Bem által vezetett moldvai hadművelet célja tehát az volt, hogy az ottani népeket a magyar szabadság oldalára állítsa és felmérje, milyen erőt képviselnek az ott tartózkodó orosz csapatok.
A Moldva határát átlépő székely különítmény mindössze két és fél zászlóaljnyi gyalogosból, két századnyi lovasságból, fél századnyi utászból állt, s összesen 2200–2300 főt egyesített. Emellett hat vagy nyolc ágyúval is rendelkezett. Látjuk, a különítmény létszáma a feladathoz mérten kicsi volt, azonban bátor, harcra kész csapatként mindössze néhány nap alatt jelentős, – egyik történészünk szerint – „szép” sikereket ért el. Sósmezőnél már megütközött a kozák előőrssel, amely sietve visszahúzódott, de Harzsánál heves ütközetre került sor. Majd Gorzafalváig üldözte Bem az ellenfelet. Itt ismét nagy ellenállást fejtett ki az orosz védelem, de kénytelen volt Onfalváig (Oneşti) visszavonulni, onnan pedig Bákóig, ahol 7-8000 embert és 16 ágyút vont össze. A székely haderő ide már nem követte az ellenséget, visszatért Gorzafalvára. A csatározás július 24-én folytatódott, amikoris Bem elfoglalta Onfalvát és Oknát.
Bár bizonyos értelemben csalódnia kellett a népfelkelést illetően, Bem altábornagy fényesnek nevezte az elért sikert és joggal, hiszen ellenőrzése alá került az Ojtoz és a Tatros völgye, véleménye szerint az ellenfél 500 embert veszített, aminél kisebb volt a saját veszteség, bár egyáltalán nem jelentéktelen. De hadd szóljon maga a hadvezér e hadjáratnak egy másik eredményéről, idézzük őt: „Ezen fényes harc részünkre azon jó hatással is volt, hogy azon ifjú csapataink bátorsága, melyet egy pillanatra elvesztettek vala /az orosz betöréskor/ megint felébredt, s hogy bebizonyíthatta azt, miszerint az oroszokat kevés haderővel is legyőzhetni. Bátorságban és elszántságban mindenki vetélkedett. Különösen kitüntették magukat Daczó és Tuzson őrnagyok”.
A nem lebecsülhető katonai siker ellenére a moldvai expedíció nem érte el a célját, hogy a népet felkelésre bírja. Számunkra mégis van ennek a hadjáratnak egy különös üzenete is: a csángók magyarságtudatának egyfajta megnyilvánulása. Erről írta a helyszínen keltezett jelentésében a haditudósító a következőket: „Itteni /moldvai/ megjelenésünk a magyar ajkú lakosokra – mert Moldvának Erdély felé nyúló határszélén közel 60 000 magyar lakik, fölrázólag hatott. A nők nevettek és sírtak, a gyerekek eltátották szájukat, a férfiak a jelenet miatt elhűltek”. Talán az utóbbival kapcsolatosan jegyezte meg a tudósító: „Engedjük őket magunkhoz s még egy keveset várjunk”. A források arról is tudnak, hogy a csángók ugyan érdeklődéssel figyelték a magyar sereg megjelenését, a nők és gyermekek kifejezést adtak örömüknek, a férfiak viszont elhűltek, azaz megdöbbentek. Hogy ezentúl nem mutattak együttműködési készséget, abban bizonyosan szerepe volt az orosz és osztrák propagandának, amely a lehető legrosszabb színekben próbálta feltüntetni a férfiak előtt a magyarok megjelenését, félremagyarázva Bem felhívását a felkelésre.
Ezek után Bem nem folytatta a hadjáratot, s július 25-én a katonai különítmény egy részével visszatért Háromszékre, de annak nem kis részét: nyolc gyalogos századot, egy lovas szakaszt és ágyúkat Tuzson János őrnagy parancsnoksága alatt Moldvában hagyta. Ez pedig arra utal, hogy a főparancsnok mégsem adta fel teljesen reményét a moldvai beütéssel kapcsolatban. Erről szól július 25-i nyílt parancsának következő része:
„Az ellenség Bákóba gyülekezett össze, összes ereje Moldvában 7 vagy 8 ezer s 16 ágyú. Könnyű lesz nekünk ott a moldvai önkéntesek segítségével az országból kikergetni, addig pedig helyezzük magunkat olyan állásba, melyben az ellenséget feltartóztathatjuk és moldvai önkéntesek is körülöttünk gyűlhetnek. A napiparancsnak ez az utóbbi tétele bizonyosan a Moldvában maradó Tuzson különítményének szólt, az ő feladata volt az ellenség feltartóztatása és moldvai önkéntesek várása egy későbbi katonai fellépés érdekében. De Tuzson őrnagy nem teljesíthette főparancsnokának rendelkezését, mert közbeszólt a török hatalom képviselője (ennek részleteit Tuzson őrnagynak Bemhez küldött jelentéséből ismerjük).
A magyar különítmény előőrsén, Gorzafalván július 27-én jelentkezett Omár pasa küldött, Tefik ezredes, aki azt kívánta tudtára adni Bemnek, hogy a magyar csapatoknak vissza kell vonulniuk Erdély határáig. Az üzenetet Tuzson őrnagy vette át, továbbította Bemnek. Nem mellékes kérdés az sem, hogy az átnyújtott jegyzék szerint az oroszok azzal vádolták a székely katonákat, hogy azok megjelenése nyugtalanságot idézett elő a nép körében. Tuzsonnak meg kellett ígérnie, hogy sietve visszatér Erdélybe.
Ki volt Tuzson János őrnagy?
Tanult és fiatalsága ellenére képzett és tapasztalt katonatiszt volt, aki a háromszéki gyalog határőrezredben szolgált. 1848 augusztusában részt vett abban a háromszéki zászlóaljban, amely a szerb felkelés ellen harcolt; jelen volt Szenttamásnál, majd egy másik fronton, Schwechatnál. Miután visszatért Erdélybe, Bem alatt szolgált, először az ellenség kiűzésében, majd Háromszék védelmében, mint a 86. zászlóalj parancsnoka jeleskedett. Parancsnokként harcolt Kökösnél, ahol Gábor Áron, július 2-án hősi halált halt. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy Bem altábornagy őt bízta meg a Moldvában maradt zászlóalj vezényletével.
A hadjáratkor Moldvában kiválóan vezette a rábízott alakulatot, kiérdemelte Bem írásbeli dicséretét, most viszont Bem távollétében, önállóan kellett döntenie arról, miként vezesse épségben vissza katonáit Háromszékre. Ez nem is okozott problémát, viszont Bereck térségében értesülnie kellett arról, hogy Háromszéket az ellenség újra megszállotta, vagyis ellenség között haladhat tovább. Rövid tájékozódás után, habozás nélkül kiválasztotta a legrövidebb utat s elindította egységét Kézdiszentkereszt felé, onnan Szárazpatakon keresztül a Kászon völgyében fekvő Kászonújfaluba érkezett. Itt érte utol az ellenség és máris harcba kellett bocsátkoznia Clam-Gallas osztrák főparancsnok alakulatával, majd a túlerő miatt 31-én este a Nyergestetőig vonult és itt kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezte a Moldvából szerencsésen kivezényelt zászlóaljat. Ennek köszönhetően másnap, augusztus elsején már képes volt erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák egyesített haderőt.
Mekkora lehetett és kikből állt az a bátor különítmény, amely szembe mert szállni a nála tudottan sokkal nagyobb ellenséggel?
Többen 200 főt emlegetnek, de ennél nagyobb alakulatról van szó. Először is Bem altábornagy nem hagyhatott Moldvában ilyen kis erőt, hiszen számolnia kellett az ellenség támadó fellépésével, ezért csak védelemre képes erő maradhatott Moldvában, amelyet, amint láttuk, Tuzsonnak sikerült a Nyergestetőre felvezetnie s most szembefordítania az üldöző sereggel. Adataink szerint nyolc gyalogszázad, egy lovas század s néhány ágyúval rendelkező tüzérséggel kell számolnunk, azaz mintegy ezer fős alakulattal, vagy valamivel ezt meghaladó fegyveres erővel.
És mekkora volt az ellenség ereje? Az orosz haditudósítói naplók szerint az egyesített orosz–osztrák Clam-Gallas által vezetett haderő mintegy 1200 főből állt. Egy ilyen túlerő ellen vállalni a harcot önmagában is nagy bátorság és hőstett volt. A székely különítmény nem habozott, bár a feladat veszélyeivel tisztában kellett lennie.
A csata augusztus 1-én kora hajnalban azzal kezdődött, hogy a kászoni úton előnyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állította meg Tuzson s mintegy 7 órán át meg is tudta tartani hadállásait, bár az áldozatok száma nem volt kevés. Végül azért kellett feladnia a Nyergestetőt, mert tudomására jutott, hogy Lázárfalva felől az ellenség bekerítéssel fenyegeti. Emiatt úgy határozott, hogy Csíktusnádra vonul, ahol Gál Sándor különítményével sikerült egyesülnie, majd a Mitácson keresztül, erdővidéket érintve Udvarhelyre vonult. Csapatának egy része követte, a másik Erdővidéken feloszlott.
Ha végül azt kérdezzük: mire emlékeztet a Nyergestető, azt válaszolhatjuk, hogy az 1848–1849-es magyar szabadságharcra, amelyből a székelység derekasan kivette részét. Nemcsak a szülőföldjét védte, nagy anyagi és emberáldozatokat vállalva, hanem a maga szabadsága mellett az egyetemes magyar szabadságot is, aminthogy ezt tette évszázadok során korábban, majd a forradalom leverése után is. Ezzel vált a Nyergestető szabadságharcunk emlékezetének színterévé, szimbólummá.
Parancsnokok
Tuzson János (1825 – 1904)
Honvéd alezredes az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a Nyerges-tetői ütközetben a székelyekből álló zászlóalj parancsnoka volt.1848. augusztusában belépett a honvédségbe, eleinte Gál Sándor tábornok mellett teljesített szolgálatot. A harcokban tanúsított vitézségéért 1849. május 1-jén. III. osztályú katonai érdemjelet kapott, majd június 15-én őrnaggyá léptették elő, és zászlóaljparancsnok lett. Ebben a minőségében 200 székely katonájával megkísérelte feltartóztatni a Lüders tábornok vezette cári haderőt és a Clam-Gallas tábornok vezette császári haderőt a Hargita Hargita-hegységben fekvő Nyerges-tetőnél, amely nehezen megközelíthető volt, de ugyanakkor fontos volt elfoglalása ahhoz, hogy a cári hadsereg ne tudjon bejutni a Kászoni-medencébe.
A csata augusztus 1-jén kezdődött. A székely honvédek hosszú ideig sikeresen kitartottak, egy kászoni román pásztor azonban az orosz-osztrák sereget egy ösvényen a székelyek hátába vezette, így Tuzson János, hogy elkerülje a bekerítést, feladta a hadállásokat és elvonult, majd megmaradt katonáival Tusnádnál Gál Sándorhoz csatlakozott, akivel együtt Mitácsnál elhagyta az országot és a Török Birodalomba távozott. A szabadságharc után hosszú ideig török földön élt, majd amnesztiát kapott, így hazatérhetett. 1897-ben részt vett a Nyerges-tetői emlékmű avatásán. 1904-ben hunyt el.
Eduard Clam-Gallas (1805 – 1891)
Az osztrák császári hadsereg tábornoka17 évesen lépett be a seregbe a 8. vértesezred hadifjaként. 1835-ben őrnaggyá léptették elő. 1839-ben ezredes lett. 1846-ban egy Prágában állomásozó dandár parancsnoka. 1848-ban az itáliai hadszíntéren harcolt a milánói felkelők ellen, majd Santa Luciánál és Custozzánál is kitüntette magát. Dandára élén kiválóan megállta a helyét, képes volt önálló parancsnokként eredményes döntéseket hozni. Győzelmeiért megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztét és a Lipót-rendet.
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc elleni császári hadműveletek során 1849 áprilisában kinevezték a Törökországba szorult erdélyi hadsereg (7000 gyalogos, 1600 lovas és 36 löveg) parancsnokává. Július elején benyomult a Magyar Királyság területére, és Brassóba vonult, hogy Lüders orosz gyalogsági tábornok jobbszárnyát fedezze. Júliusban (július 21. Illyefalva, július 23. Szemerja) több ütközetre került sor közte, és Bem tábornok, illetve Gál Sándor ezredes csapatai között.
Az erdélyi hadjáratban Clam-Gallas nem bizonyult túlságosan merésznek, az ütközetek után rendszeresen visszahúzódott, és folyton erősítésekért ostromolta Lüderset. Július 29-én újabb támadást indított az orosz erőkkel együttműködve. Az osztrák–orosz csapatok elsöprő túlereje nyomán a honvéd haderő augusztusra elveszítette a Székelyföldet. A szabadságharc leverése után 1850-ben Clam-Gallas tábornokot a Bécsben állomásozó I. (cseh) hadtest parancsnokává nevezték ki.
Alekszandr Nyikolajevics von Lüders (1790 – 1874)
Orosz gyalogsági tábornok, az 1848–49-es szabadságharcban a cári intervenciós csapatok egyik hadseregparancsnoka. Német eredetű katonacsaládban született Podóliában. 1807-ben lépett a cári hadseregbe. Részt vett a Napóleon ellen vívott 1812-es háborúban, és az hatodik koalíció 1813–1814-es háborúiban. Az 1831–32-es lengyel szabadságharcban vezérőrnagyként egy gyaloghadosztály parancsnoka volt. Varsó bevételében hadosztályával kiválóan szerepelt, ezért altábornaggyá léptették elő. 1838-tól gyalogsági tábornokká és egy gyalogos hadtest parancsnokává nevezték ki.
1848 júliusában hadtestével megszállta Moldvát és a Havasalföldet. Puchner Antal kérésére 1849 februárjában Szkarjatyin és Engelhardt tábornokok vezetésével cári csapatokat küldött Nagyszebenbe és Brassóba, őket azonban Bem tábornok rövidesen kiverte. 1849 nyarán, a cári intervenció megindításakor feladata Erdély birtokbavétele volt, majd ezután a kialakult hadi helyzetnek megfelelően be kellett volna avatkoznia a magyarországi harcokba. Lüders mintegy harmincezer fős hadsereg élén a Tömösi- és a Törcsvári-szoroson keresztül 1849. június 19-én indult meg Erdély felé.
A Tömösi-szorosnál súlyos harcokban áttörte Kiss Sándor honvéd ezredes védelmét, majd június 20-án elfoglalta Brassót. Ezután Hasford tábornok vezetésével egy kilencezer fős egységet indított Gál Sándor csapatai ellen a székelyföld elfoglalására, ő maga pedig Nagyszeben felé indult. Bem gerilla-hadviselést alkalmazott a szövetséges csapatokkal szemben, váratlan helyen többször támadott, majd visszavonult. Ezekben a kisebb ütközetekben többnyire vereséget szenvedett azonban mindvégig meg tudta akadályozni, hogy Lüders csapatai kijussanak Erdélyből és a magyar főerők hátába kerüljenek.
A harcokban azonban az erdélyi magyar haderő lassan felmorzsolódott, az orosz csapatok döntő fölénybe kerültek. Lüders július 20-án a Vöröstoronyi-szorosnál kiszorította Ihász Dániel ezredes csapatait a Havasalföldre, július 31-én a segesvári ütközetben vereséget mért Bem hadseregére, majd augusztus 6-án a nagycsűri ütközetben szinte teljesen megsemmisítette az erdélyi magyar hadsereget. Ezután Stein Miksa Gyulafehérvárt ostromló serege ellen fordult és augusztus 12-én Szászsebesnél legyőzte. A Beke József ezredes vezetése alatt álló erdélyi hadsereg maradványai augusztus 18-án Dévánál tették le a fegyvert Lüders csapatai előtt.
Erdélyi győzelmeiért megkapta a Katonai Mária Terézia-rend parancsnoki keresztjét és a Szent György Rend 2. fokozatát. 1854-ben részt vett a törökök elleni hadműveletekben, 1856-ban őt nevezték ki a krími csapatok főparancsnokává. Betegsége miatt rövidesen kérte nyugállományba helyezését. 1861 októberében Lengyelország cári helytartója lett, de 1862 júliusában leváltották. Helytartósága végén Varsóban merényletet követtek el ellene, amelyben megsebesült.
Hogyan emlékezünk ma rájuk?
Egy cikk a Háromszék című folyóirat 2009. március 12.-i számából.
Március idusán ― de nem csak akkor ― a Nyerges-tető olyan emlékhely, melyhez szellemiségében és méltóságában kevés hasonló akad a Kárpát-medencében. Jelzik ezt az évente, nemzeti ünnepünk alkalmával és augusztus elsején (1849-ben ugyanis ezen a napon történt az emlékezetes nyerges-tetői csata, melynek során a bélafalvi származású Tuzson János honvéd őrnagy vezette székelyek, a szabadságharc egyik utolsó ütközetét vívták) szervezett főhajtások, a szinte folyamatos zarándoklat.
E hely jelentőségét mutatja, hogy most éppen a magyar köztársasági elnök hivatalos a március tizenötödikei emlékünnepségre. Viszont ha csupán természeti látványosságként tekintenénk a Csíki-havasok eme kiugrására ― a Katrosa és a Kászonok felől, Sóskút-fürdő érintésével megközelítve ―, akkor is bensőséges, befogadó tájként rögzülhetne. Itt ugyanis, miként Kányádi írja, ,,az erdők zöldebbek talán, mint máshol”, de ősszel, amikor még lomb rezeg az emlékoszlopot körbeölelő dombokon, sárgás és vöröses erdőfoltok ötvöződnek pazar, nemes egyszerűséggel, de e térség téli kéksége is figyelemre méltó…
Csakhogy fájdalom: időközben az emlékmű fölötti hősök temetőjét a méltóságteljes kopjafák mellett/között bántóan, szinte sáskahadakként ellepték az oda nem illő kegytárgyak. A tömegsírban nyugvó honvédeket kevésbé ismerjük, garmadával olvashatjuk ellenben azon önkormányzatok, hivatalok, vállalatok munkatársainak nevét, akik valamikor erre jártak, és kopjafát, keresztet állítottak. Látható rézplakett a fővárosi polgári védelmi és katasztrófavédelmi szövetség több tucat képviselőjének nevével, akár már azt is hihetnők, alkalmi látogatóink fontosabbak és maradandóbbak, mint maguk a szabadságharc hősei.
De az a nagyobbik baj, hogy míg 2004-es fotók tanúsága szerint a tömegsírt jobbára jeltelen, pici ágkeresztek ékesítették, néhány kopjával a széleken, mostanra amolyan nemzeti tömegsporttá vált minden áron nyomot hagyni e zarándokhelyen: a túlbuzgó hazafiság, a hivalkodó nemzeti érzület számtalan lenyomata giccses, harsány jelleget kölcsönöz e megrendítő kegyhelynek.
Felhasznált irodalom
Bona Gábor: Az 1848-49-es honvédsereg vezetői (Rubicon 1999/4)
Magyarország hadtörténete két kötetben (főszerkesztő: Liptai Ervin), Zrínyi Katonai Kiadó – 1985, ISBN 9633263379
Erdély története (főszerkesztő: Köpeczi Béla), Akadémiai Kiadó – 1987, ISBN 9630546531
Hermann Róbert: 1848–1849 – A szabadságharc hadtörténete, Korona Kiadó, Budapest – 2001, ISBN 9639376213
A szabadságharc katonai története (szerkesztette: Bona Gábor), Zrínyi Kiadó – 1998, ISBN 9633273013
Zágoni Zsolt (Ford): Gál Sándor életrajza avagy a székely ezredes, aki nem engedett a 48-ból, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda – 2006,ISBN 9736651398